Amikor a feje tetejére áll az egész világ, amikor felszabadulnak a tabuk és elszabadulnak az indulatok. Itt a vigasság és a bolondozás ideje. A vízkereszttől hamvazószerdáig tartó farsang a bálok és a vidám összejövetelek időszaka, s különösen a 40 napos húsvéti böjtöt megelőző néhány napja mozgalmas.
A farsang vagy más szóval karnevál gyökerei az ókorba nyúlnak vissza és a kereszténység térhódítását követően is – bár inkább csak megtűrt szokásként – megmaradt. A néprajzkutatók, a művelődéstörténészek aprólékos munkával kiderítették, hogy a különböző téli ünnepek és szokások között sokkal szorosabb az összefüggés, mint azt első pillantásra hinnénk. Az ókori saturnaliák, a Dionüszosz- és Mithrász-kultusz eseményei sajátos módon keveredtek a keresztény ünnepek szertartásaival, s az elmúlt évszázadok során annyira eggyé váltak, hogy legfeljebb a szakemberek tudják meghúzni a pogány és a keresztény elemek közötti választóvonalat.
Téli ünnepeinkben egyszerre van jelen a meghaló és újra feltámadó természet, a káosz és a rend párharca, a felnőtté válás, a szerelem, a termékenység és a házasság motívuma, valamint a szerencse és a szerencsétlenség, tehát a kiszámíthatatlan sors, amely ellen hiába lázadunk. Egykoron ezek a pogány ünnepek és szertartások véresek voltak, szinte minden esetben emberáldozattal végződtek. A saturnaliák tragikus hősét például sorshúzással – rendszerint kockadobással – választották ki. Életének utolsó heteit abban a tudatban töltötte, hogy a végzetes óra eljöveteléig õ az ünnepség királya, akinek mindenki engedelmességgel tartozik és mindent megkap, amit csak megkíván, de a saturnalia végeztével önkezével kell véget vetnie életének. Halálával azonban lezárul a zűrzavar ideje és megszületik az új rend.
A későbbiekben a véres szokások sokat szelídültek, az emberáldozat jelképessé vált, s maga a szertartás is inkább egyfajta misztériumjátékká alakult át, amelynek résztvevői egy forgatókönyv szerint játszották végig szerepüket. Örök rejtély marad számunkra, hogyan tudtak ezek a pogány eredetű szokások a katolikus egyház minden igyekezete ellenére fennmaradni, sőt a magyarság esetében néhány száz évvel a kereszténység felvétele után gyökeret verni.
A farsangi szokások honi elterjedéséről ugyanis csak a XIV. századtól kezdve vannak írásos feljegyzések. Az időszak megnevezése német eredetre utal, s aligha kétséges, hogy elsősorban nyugatról „importáltuk” ezeket a furcsa szertartásokat, de a magyar nyelvterületen egykor élt és részben még ma is élő farsangi szokások számos szláv és balkáni elemet is magukba ötvöztek, s ezekről kimutatható, hogy gyökereik még az ókori Rómába, illetve Görögországba nyúlnak. A különböző maskarákba öltözött alakoskodók, a vaskos, helyenként durva tréfák, az abszurditásig fokozott jelképes cselekedetek, valamint az is, hogy az egész közösség nézője és egyszersmind közreműködője ennek a színjátéknak – mindez közös jellemzője a farsangi szokásoknak, legyen szó a Csallóközben ismert dőrejárásról vagy a Mohács környékén élő délszlávok busójárásáról, esetleg a különböző halottas-, betyár- és lakodalmas játékokról, netán a kakas ütés vagy a gúnár nyakszakítás meglehetősen drasztikus szokásáról. Farsang idején, s kivált a böjt kezdetét megelőző néhány napban (amit farsangfarkának is neveznek) természetesnek számít a vidámság, a jókedv, s aligha véletlen, hogy ilyenkor az átlagosnál jóval gyakrabban rendeznek bálokat, különböző mulatságokat.
Az év egyik legnagyobb ünnepe volt
Dél-Európában a farsang az év egyik legnagyobb ünnepe volt, olyan kivételes időszak, amikor viszonylag büntetlenül, nyíltan is ki lehetett mondani dolgokat. A farsangi időszak januárban kezdődött és a böjthöz közeledve nőttön nőtt az izgalom. A farsangot a városközpontban, szabad ég alatt rendezték. Velencében a Szent Márk téren. A velencei karnevál hatalmas színjátékhoz volt hasonló, ahol az utcák alkották a színteret, a városlakók voltak a színészek, s egyben a nézők is. Nem is volt éles határ a színészek és a nézők között, hiszen a bámészkodó hölgyek például az erkélyekről tojással dobálhatták meg a felvonulókat, az álarcosoknak pedig gyakran megengedték, hogy magánházakba büntetlenül berontsanak. A velencei karneváli maszkok népszerűek voltak Európa többi országában is, Magyarországra Mátyás király korában Olaszországból hozatták az álarcokat, ruhákat. Mára idegenforgalmi látványossággá vált a velencei karnevál.
Farsangi játékok, álarcok
A farsang a német mesélni, pajkosságot űzni szóból eredve, a vígság azon időszakát jelzi, mely a húsvéti nagyböjtöt megelőzi. Pontos időpontja és elnevezése országonként változik. Így pl. az olasz karnevál a „Hús, isten veled ! ” ( carne-vale ) szólamból származik. E hagyomány a régi római Saturnális ünnepekig vezethető vissza, melyeket a keresztény egyház nem volt képes a nép tudatából kiirtani és így kénytelen volt e pogánykori ünnepekre keresztény színezetet ruházni. Manapság talán az egyik leghíresebb ilyen népünnepély a velencei, de nevezetes a madridi, a sevillai, a párizsi és a düsseldorfi is. Hajdanán csak álarcos felvonulásokat tartottak, majd egyre inkább virággal, cukorral és papírgolyókkal dobálták egymást és a járókelőket. Manapság a városi farsangi játékok kötődnek a bálokhoz. Ilyenkor jobban elviseljük az élcelődéseket (pl. a francia 3 liba), a szerpentines, konfettis és papírgalacsinos zaklatásokat „, a pajzán ugratásokat. Az egyik legfontosabb, hogy álarc mögé rejtőzzünk. Kiállításunk alapját a viktoriánus korabeli papír-maszkok képezik. Megtalálhatjuk a legkülönbözőbb karaktereket, foglalkozásokat, néptípusokat sejtető álarcokat. Ezek néha csak a szem és orr megváltoztatására szorítkoznak, gyakran gazdag kiegészítő kellékeket is: kalap, tolldísz, ékszer, ábrázolnak. Ritkaságnak számítanak azok a szintén bemutatásra kerülő XX. századi maszkok, melyek a tangó, a charleston világát idézik.
Busójárás
A farsanghoz fűződő népszokásokat számtalan nép különböző rítusai őrzik, például farsang idején van a busójárás is, hazánk egyik legérdekesebb népszokása. A Mohács környéki emberek ilyenkor színes maszkokat, csúf, szarvas álarcokat öltenek, hogy ezzel ijesszék el a telet. A kürtszó és a hangos kolompok is ezt a célt szolgálják, csakúgy, mint a maskarások hangos kiáltozása. A házakban és udvarokon hamut szórnak szét a busójárók, az úgynevezett. alakoskodók, amitől azt remélik, hogy távol tartja a rontó szellemeket. Majd a férfiak a főtéren összemérik erejüket. Az ünnepség végén szalmabábut égetnek, ami a tél szimbolikus halálát jelenti.
A busómenet három csoportból áll. Az első csoport tagjai kifordított bundát, faálarcot viselnek, kereplőt forgatnak, és hatalmas kürtöt fújnak. A második csoportban nincsenek faálarcok. A harmadik csoportot pedig a bekormozott arcúak alkotják, ők cipelik a szétszórandó hamut. A gyerekeknek sajnos távol kell maradniuk, különben nem sikerül a varázslás.
Forrás: kelle, Új Szó, Nők Lapja
