Forrás: ÉLETEM MORZSÁI
Egy pici kihagyással, de folytatódik a Mama mesél sorozat az oldalamon.
A következő sorokat különösen olyan embernek szánon, akik panaszkodnak másoknak, hogy ők milyen nehéz munkát végeznek. Mit mondjanak akkor az idős emberek? Tízen pár évesen sokszor nehéz fizikai feladatot kellett végezniük, vagy hőségben kint a mezőn dolgozniuk.
Az aratás a nyár csúcspontja volt. A kalászban lévő búzaszemekből pörölték a lisztet, ami pedig elengedhetetlen összetevője a kenyérnek.
Következzen hát a visszaemlékezés:
Régen a legfontosabb paraszti munka az aratás volt. Imádkoztak, hogy ne essen az eső, jó idő legyen, hogy az egész évi gürcölésnek meg legyen a gyümölcse, a mindennapi kenyér alapanyaga. A gazdák aratómunkásokat fogadtak fel.
1937-tet írtak. Bátyámmal beálltam én is a csapatba – mesélte nagyi. A munka arányában részesedést, terményt kaptunk. A Kilencedik, Tízedik dűlőbe mentünk. Kora hajnalban, mikor még alig virradt, elindultuk gyalog. A harmat lágyan simogatta a kalászokat, ami őrizte magában a szemeket.
Vállunkon a tarisznya, benne az aznapi elemózsia, szalonna vagy főtt sonka kenyérrel. A kora reggeli kezdés azért volt, hogy még harmat legyen, mert a kötélkészítéshez ez elengedhetetlen. Kalászból készült megfelelő fortéllyal a kötél, és ha száraz volt törött, nem hajlott. Nekem kezdetben még nem ment elég gyorsan, és jól meg kellett tanulni. Egy Kolmer Kati nevű asszonyság sokszor meg is rótt a lemaradásomért. Ő a gyerekeit is magával hozta, akik a kötélteregetésben segédkeztek neki, nekem nem volt senki segítségem. Én még csak tizennégy éves voltam, de igyekezet az volt bennem, de ennek ellenére többször lemaradtam, amiért ő elmarasztalt.
Az elkészített köteleket árnyékba helyeztük, letakargattuk, hogy meg ne száradjanak.
A férfiak kaszáltak. Az asszonyok, lányok pedig terítették a kötelet és sarlóval szedték a markot, a lekaszált kalászokat, majd összekötötték. Nyolc marok alkotott egy kévét.
Négyszer négy kéve lett keresztbe téve, hogy alá-felé nézzen a kalász, eső esetén meg ne ázzon. A tetejére az úgynevezett papkéve került, ami betakarta az így elkészült a tizennyolc kévéből álló keresztet. Pár napig ott „pihentek” a földön.
A gabonaföldön elmaradt szálakat fagereblyével húzkodtuk össze.
Nem nehéz, de fárasztó munka volt. Hosszú búzaföldek voltak, a végét látni sem lehetett majdnem. Izzadtunk, kisebesedett a lábunk. Pihenő délben egy óra, kilenckor fél óra volt, ilyenkor evés volt illetve a férfiaknak kaszakalapálás. Anyám meleg vízzel várt már otthon este, hogy mielőbb lefürödhessek szapullóba, mert koszosak és porosak voltunk. (A vizet anno úgy kellett melegíteni, nem volt fürdőszoba sem)
Lovas kocsikkal behordták az udvarba a kévéket, majd asztagba rakták őket. A gazdák szívét megelégedés töltötte el.
Következett a cséplés. Felfogadták, akinek a cséplőgépe volt.
Cséplőgép mellett is dolgoztam. A gép körül minden munka veszélyes volt.
Kévevágó és etető voltam felváltva. A kévevágó a kötelet vágta el, és adogatta a kalászt az etetőnek, aki azt lefele fordítva a gépbe helyezte. A kifolyónyílásra rögzített zsákokba folyt a gabona. A megtelt zsákokat mázsálták, hordták a padlásra.
A szép szalmát pedig kazlakba rakták, állatok téli etetéséhez, illetve almozásához használták.
A cséplőgép hátulján hullott a polyva, a kalász maradék. Polyva összetakarítás is feladatom volt, ami nagyon poros munka volt.
Forrás: eletmorzsai.hu
