Végre itt a tél. Ha kinézek az ablakon és látom a hófedte tájat, eszembe jutnak az ötven évvel ezelőtti igazi telek, és unokáim unszolására megint mesélésbe kezdek.
A kis falu, ahol éltem, beburkolódzik a téli napsütésbe.
Végre itt a tél. Ha kinézek az ablakon és látom a hófedte tájat, eszembe jutnak az ötven évvel ezelőtti igazi telek, és unokáim unszolására megint mesélésbe kezdek.
A kis falu, ahol éltem, beburkolódzik a téli napsütésbe. A kémények a háztetőn vidáman pipálják a füstöt, cikk-cakkokat rajzolva a tiszta (akkor még tiszta) téli égboltra. A csizmák alatt nyikorog a hó, és vakítóan szikrázik, mintha milliónyi csillag költözött volna le a földre. A reggelek nagyon hidegek. Csak itt-ott látni nagykendőbe burkolózott női alakot, vagy nagy csizmás, kucsmás férfit. Sietnek, ki-ki dolgára: disznóölésbe, vagy hímzéssel, kötéssel egybekötött tereferére.
Mi, kisebb gyerekek, mivel óvoda nem volt, otthon töltöttük a délelőttöt, és csak dél körül kaptunk engedélyt a kimenetelre, akkor is csak alaposan beöltözve, hogy alig hajlott a karunk. Mivel bunda nem volt, jó sok meleg, kötött szvettert adtak ránk, ami a hidegtől ugyan megvédett, de úgy mozogtunk benne, mint a kis mackók.
Előkerültek a fészerből a szánkók, ahány, annyiféle. Akkor még nem a városi boltokban vásárolták a szánkókat, hanem az ügyes kezű apukák, nagyapák eszkábálták öszsze, mindenki fantáziája szerint. Nekem édesapám egy jó magas lábakon álló, egyszemélyes szánkót készített, mondván, ha magasan ülök a földtől, a hótól, nem fázom meg olyan könnyen. Ennek aztán az lett a vége, hogy a többi gyerek elnevezte a szánkómat kecskének. Egy darabig bántott a dolog, de mivel a sok sírás-rívás ellenére sem volt hajlandó édesapám új szánkót kreálni (olyat, amelyik nem hasonlít a kecskére), belenyugodtam a sorsomba. Amikor pedig a többiek látták szánkóm ügyességét, gyorsaságát, el-elkérték tőlem egy lecsúszásra. Még büszke is lettem rá. Egyébként szánkózni minden falusi gyerek kiválóan tudott. A cipőnk sarkára vaspatkót vert fel a suszter, ami jó erős volt, tehát keményen tudtunk vele kormányozni, vagy épp megálljt parancsolni ott, ahol akartuk. Kipirult arcú, vidám gyerekektől hangzott a falu. Alig tudtak bennünket hazaparancsolni egy kis uzsonnára, ha eljött az ideje.
Estefelé, szürkületkor, amikor a napocska már nem világított, de a hó már igen, megjelentek a szánkózó helyen a nagyobb gyerekek. Mivel ők már kivették a részüket az otthoni munkákból is (a lányok hímeztek, kötöttek, a fiúk az istállók körül segédkeztek), csak estefelé hódolhattak a tél örömeinek. Mi kicsik félreállva lestük, hogy melyik fiú melyik lányt ülteti fel maga mögé, hogy aztán egy óvatlan pillanatban felborítsa a szánkót, és jól meghempergesse a sikoltozó lányt a frissen hullott hóban. Együtt volt a falu apraja-nagyja, önfeledt vidámságban.
Majd az esti harangszó véget vetett a nagy hangoskodásnak. Csendben indultunk a lámpafényes házak felé, haza. Otthon a kicsik a sok friss levegőtől gyorsan mély álomba merültek a meleg, tollas ágyban. A nagyobbak pedig vagy tollfosztóba mentek, vagy meséléssel összekötött kukoricamorzsolásba kezdtek. Úgy nevelkedtünk fel ezeken a meséken, hogy közben észre sem vettük, mennyi jót tanultunk belőlük. De ez már egy másik történet.
Forrás: http://ujszo.com/
