Elmesélte Romhányi Imréné
Azelőtt az időjárás is más volt. Az ember érezte, hogy közeledik a Karácsony. Akkorra már minden havas volt. Nem emlékszem, hogy gyermekkoromban ne havas lett volna a Karácsony. Már magában az is szép volt, hogy minden fehér volt.
Mindig segítettünk a házmester néninek az utcáról eltakarítani a havat. Persze azelőtt nem is volt a téren (akkoriban Fő tér, ma Kós Károly tér) ilyen gépjárműforgalom. Leginkább csak a szemetes járt lovas kocsival. Csengetett. Mi gyerekek nagyon szerettük, mert mindig jó kedvű volt, viccelt velünk.
A telep akkor is ilyen volt, mint most. Csak a fák voltak alacsonyabbak és az utcák még olyan csendes, falusias hangulatot árasztottak. A boltok kirakata nem volt olyan látványos, gazdag, mint most. Egy-egy fenyőág, földimogyoró, déligyümölcsök, aszalt szilva, karácsonyfadísz, angyalhaj jelezte az ünnep közeledtét.
A Wekerle-telepi kispiacon (Ma a Deák Ferenc Gimnázium épülete és udvara van a helyén. A szerk.) már készülődött a Karácsony. Ott árulták a fenyőfákat. Ki voltak állítva a karácsonyfák. De nem úgy, mint most, hogy egymásra vannak dobálva. Vagy lyukat fúrtak a talajba, vagy a karácsonyfalábba állították bele. Mindenki megnézhette és jól láthatta, hogy milyen a fa, minőségi árut vehetett. A legtöbben a magas és sűrű fákat keresték. Volt három és fél méter magas is közöttük. Főleg lucfenyőt de kevés ezüstfenyőt is árultak.
Amikor kicsik voltunk, sohasem vittek arrafelé a szüleink. Azért, hogy a karácsonyfa meglepetés legyen, mi, gyerekek csak Szenteste láthassuk. Mikor nagyobbak lettünk, olyan 8-10 évesek, akkor már mi is elmehettünk édesanyánkkal. A gyönyörű fáktól el voltunk ájulva.
A Fő téri katolikus templomban néhány nappal Karácsony előtt pásztorjátékot mutattak be. Ezt Bányász tisztelendő úr tanította be. Nagyon szerettük. A pásztoroknak kenderből volt a szakálluk, valami kucsmaféle volt rajtuk. Az angyaloknak mi csináltuk a szárnyat krepp-papírból. A bibliai történet versbe volt szedve. A szereplők énekeltek, mókáztak. Afféle betlehemes játék volt.
Eljött a Szenteste napja. Akkor ebéd után a nagymamához vittek bennünket. Nem magyarázták, miért, ez volt a szokás nálunk. Ő is a Wekerlén lakott. Nála töltöttük a Szenteste délutánját. Mire odaértünk, nála már fel volt díszítve egy kicsike karácsonyfa. Azt mondták, hogy az angyalka a Wekerlének azon a részén kezdi a munkáját.
Addig voltunk nagymamánál, amíg otthon elkészült a karácsonyfa. Ez édesapám feladata volt. Elég hosszú ideig tartott. Mindig ezüstfenyőt vett. Ő maga díszítette. Először a szaloncukrot tette fel. Akkoriban nem lehetett kapni, azt az emberek maguk főzték. Még a hozzá való papirost is otthon kellett vágni. Nagyon vigyázott, hogy a cukor és a díszek egyenletesen legyenek elosztva, jusson fölülre és alulra is. Utána jöttek a díszek. Akkortájt jelent meg az ezüstpapírból (vékony alufólia) készült vékony csík-díszítés. Azzal is díszítette. A fa csúcsán szép csillagdísz volt. Nem emlékszem, hogy milyen anyagból készült, de mintha üvegszálból lett volna; a közepébe színes, angyalkás kép volt beragasztva. Elhelyezte rajta a gyertyákat is – akkoriban még nem volt villanygyertya. Művészien tudta megcsinálni, szabályosan volt rajta minden, még a színekre is ügyelt. Igaz, hogy az egész délutánja ráment.
Mire minket hazahozott a nagymama, addigra már állt a gyönyörű karácsonyfa. Ezt mi még nem láthattuk, mert kicsi korunktól úgy szoktattak, ilyenkor a szobába még nem megyünk be, hogy ne zavarjuk az angyalka munkáját. Jézuskát és angyalkát is mondtak. Ilyenkor segítettünk édesanyánknak a konyhában és a terítésnél, hogy Ő is elkészüljön a munkájával. Közben énekeltünk: Pásztorok, pásztorok; Csordapásztorok; Kirie-kirie kisdedecske. Ezeket Karácsony körül apukám és anyukám mindig énekelte. Édesapám gitározott is. Édesanyánk ekkorra már elkészítette a vacsorát: borleveset, rántott halat, rántott csirkét, resztelt krumplit és a süteményeket, a kalácsot. Addigra már sötét volt.
Mi gyerekek nagyon figyeltünk, és mikor hallottuk, hogy megszólal a csengő, akkor már be lehetett menni a szobába. A konyhától kezdve énekeltük a Mennyből az angyalt. A csengő fémből készült forgó szerkezet volt. Édesapám a Jobbágy-kályha tetejére tette. A meleg levegő elkezdte forgatni a szélkereket és a kis kalapácsok ráütöttek a csengőkre. Nem rohantunk be a szobába – minden olyan áhítatos volt – nem ordítoztunk, hanem szépen énekeltünk. Úgy mentünk be először mi, gyerekek és utánunk a szülők. A karácsonyfa csillogott-villogott. A legjobban a csillagszórót szerettük. Persze, mire a Mennyből az angyalnak – nem tudom én – hány strófáját végigénekeltük, azalatt megszemléltük azt is, hogy mi van a fa alatt. Mikor vége lett az éneklésnek, szép csendesen odamentünk a fa alá. Mindenki tudta, hogy mi az ő ajándéka. Pedig mi lányok szinte mindig azonos ajándékot kaptunk. De a baba ruhájának a színe más volt: az enyém rózsaszínű, a húgomé világoskék. Egyszer olyan babát kaptunk, amit fésülni is lehetett. Ennek aztán nagyon örültünk. A legemlékezetesebb ajándék a tulipános láda volt, benne babaruhák. A ládát édesapám csinálta, befestette tulipánosra és lakkozta. Be is lehetett csukni kulccsal. Ezt nagyon szerettük. Pedig nem vettük el egymás játékát, mindenki a sajátjával játszott. A ruhát édesanyám varrta esténként. Sokáig el tudtunk a babákkal játszani. Édesanyám arra tanított, hogy, ha már nem játszunk, akkor a ruhákat be kell tenni a ládába. A húgom mindig nagyobb rendet tartott, mint én.
Na, az első örömök után leültünk megvacsorázni. Mi persze nem borlevest ettünk, hanem lencselevest, vagy húslevest. A borlevesből megehettük a tojásfehérjéből készült galuskát. A sütemények közül legjobban – mi úgy hívtuk – a szőrös-feketét szerettük. Dióból és csokoládéból készültek a kis gombócok és bele voltak forgatva csokoládé-reszelékbe. Akkoriban nem volt beigli.
A vacsora után még elég sokáig beszélgettünk az asztalnál. Mindenki elmondta, hogy minek örül a legjobban. Étkezés után átmentünk a két szomszédhoz, Hermin néniékhez és Aranka néniékhez. Kölcsönösen elmeséltük, hogy ki, mit kapott Karácsonyra. A három család még sokáig együtt maradt. Még süteményt is ettünk. A következő napon ők jöttek át megnézni a mi ajándékainkat. Éjféli misére a szüleim mentek, mi gyerekek otthon maradtunk. Mi az izgalomtól olyan fáradtak voltunk, hogy nem is akartunk menni.
Másnap reggelire tejszínhabos kakaó volt kaláccsal. Annak borzasztóan örültünk. Szerettük, mert édesanyánk készítette. Nem valami híg lötty volt, hanem igazi kakaóporból készült ital. Délelőtt misére mentünk. Az ebéd megint csak ünnepélyes volt. Ugyanazt ettük, amit az előző este, de édesanyám sokszor készített majonézt is. Este pedig sétáltunk. Azt játszottuk, hogy ki lát meg az ablakokban több karácsonyfát. Akkoriban még nem voltak villanyégők, így ezt nehezebben lehetett észrevenni. De mi mindenkit ismertünk már, előre mondtuk, hogy kinél, melyik ablakban lesz a fa. Este megint együtt volt a család.
Karácsony másnapján Budára mentünk át, meglátogatni keresztanyámat és a rokonságot. Ők mindig nagy szeretettel vártak bennünket, mert náluk nem volt gyerek. Mi is vittünk ajándékot, a nőknek kézimunkát. A férfiak biztos valami dohány-neműt kaptak. Itt is nagyon finom, forró kakaót kaptunk és süteményt. Kellett is, mert mire átértünk villamossal az Orbánhegyre, bizony átfáztunk. A felnőttek beszélgettek, mi játszottunk. Később segítettünk leszedni az asztalt. Azután énekeltünk, verseket mondtunk.
A régi Karácsonyokban minden jobb volt. Gyerekek voltunk, semmi gondunk nem volt. Körülvett a család, csak a játékkal törődtünk.
Az egyik kedves dal szövege így hangzik:
Ó, csendes este, ünnep este, szép Karácsonyeste.
Ott künn szelíden hull a hó,
Itt benn meleg szobába’ jó.
Ó, csendes este, ünnep este, szép Karácsonyeste.
